5. rész

Riadtan ültem fel az ágyban, a takarómat szorosan magamhoz szorítva. Körülnéztem a szobában, ami szépen rendezett volt. Egy székre esett a tekintetem, ahol a ruháim gondosan összehajtva, egymáson heverve voltak találhatóak. Felkaptam a ruháim minél gyorsabban, és kiléptem a szobából. Döbbenten eszméltem rá, hogy még mindig a One Direction házban vagyok. Gyorsan lebaktattam a lépcsőn. Ekkor hirtelen bevillant egy emlékkép

    "-Niall ez a lépcső hová vezet?- kérdeztem nevetgélve. Remegett a kezem, a lábam...az egész lelkem. Sosem éreztem magamat még ilyen jól. 

-Az emeletre Lex!-mindenki nevetni kezdett, pedig a beszólása még poénnak sem volt nevezhető.

-Feljössz velem?-kérdeztem, és rákacsintottam.- Meg szeretném nézni, mi van ott!"

Majd az emlékek, mintha elvágták volna, eltűntek. Szóval nem 100%-ig, mert egyáltalán nem derül ki abből a gondolatfoszlányból, de Niall volt velem az emeleten, ami azt jelenti...hogy...-beleborzongtam, és nem engedtem a továbbiakban magamnak, hogy minden egyéb jel nélkül szövögessem a valószínűleg alaptalan szálakat.- A konyhába vettem az irányt. Meglepetésemre csak Louis-t találtam lent, pedig meggyőződésem volt, hogy az előbb hallottam fiúhangokat. Az órára tekintettem. Reggel 8 óra. Ekkor jöttem rá, mennyire korán van így egy vasárnap reggelhez viszonyítva. 

-Jó reggelt Lex!-üdvözölt Louis meglepetten.- Te ilyenkor ébren vagy?-kérdezte, majd végigmért, amitől eléggé zavarba jöttem. Ekkor ugrott be a következő emlékkép.

"-Gyere Lex velem a konyhába, hozunk még sütit!- mosolygott rám kajánul Louis. Nemtudom, hogy mire gondolhat, de feláltam, és követtem a konyhába. Émelyegtem, zsibbadtam, de élveztem. Nemtudom mi ez az érzés, de jó. Eltudnám viselni bármikor. A konyhába érve Louis átölelt. Én visszaöleltem, és szorosan húztam magamhoz. Éreztem egyre keményebb férfiasságát. Ő vadul megcsókolt, amit úgyszint viszonoztam. Meglepődtem magamon, de Louis-t elég vonzónak találtam. Legalábbis ebben az állapotban. Hagytam, hogy szépen lassan a pólóm alá nyuljon, majd felültessen a pultra. Szorosan magamhoz vontam, és a lábaim a derekához kulcsoltam."

-Lexy, jól vagy?- szólongatott, amire újra kizökkentem az emlékekből. A fenébe.
-Igen, Louis, csak elbambultam, azt hiszem, kicsit fáradt vagyok.- mosolyogtam rá. Ő nem tudom hogy értelmezhette, de mint az emlékeimben, most is felkapott es az asztalra ülve rángatta le rólam a ruháim.

4.rész

 sziiasztok! remélem megbocsátjátok, hogy nem tartottam magamat az ígéretemhez! egy hete érkezett haza a barátom németből, és most vele töltöm a legtöbb időmet, mert augusztus közepe fele haza megy. remélem a rész elnyeri a tetszéseteket! jó szórakozást kívánok az olvasáshoz, puszi: V'

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

-Niall!-vettem fel a telefont teli meglepettséggel a hangomban.
-Lexa!- kuncogott. -Reményeim szerint, ma te átjössz hozzánk egy kis privát bulira! A fiúk ötlete volt, hogy hívjalak át. Mit mondasz?-kérdezte a szőkeség, izgatottsággal teli hanggal. Nem tudtam mit mondjak. A kedvem megvolt hozzá, csak éppenséggel pizsamában feküdtem, halál kómásan, és nem tudtam magammal már így sem mit kezdeni.
- Átmegyek! Gyere értem!- Vágtam rá, pedig nem akartam. Néha önmagamat is meglepem.
- Akkor fél óra, és ott vagyok. Gondolom, még készülnöd kell!-Azzal lerakta a telefont.
 A fáradtságomat felváltotta a heves bizsergés, ami régebben is mindig jelen volt a bulik előtt. Igaz, az teljesen más buli volt, disco-ban, több emberrel, de akkor is buli. Már vagy 10 perce a kapuban álltam, amikor valaki átölelte hátulról a derekamat, ezzel a szívbajt hozva rám. Hátrafordultam, és Niall gyönyörű arcát láttam magammal szemben. Igen, ő tipikusan azon fiúk közé tartozik, akikre más szó nem lenne találó, csak a gyönyörű. Aranylóan szőke haja kócosan állt égnek a fején, ezzel kiemelve gyönyörű szép égszínkék szemét. Gyönyörű mosolya tökéletes fogakat rejt, amin pár napja még egy alig látható fogszabályozó ékeskedett. Arca teljesen sima, kisfiús, ugyanúgy mint a testalkata, de őt ez teszi gyönyörűvé. Öltözködésére néha azt mondanám, hogy nem hétköznapi, szeret saját divatot teremteni egymagára.
-Indulhatunk?-kérdezte, ekkor már mellettem állva. Arcán a szokásos, lemoshatatlan mosolyával nézett rám majd fogta meg a kezem. Lassan hátrált apró lépéseket, vonva maga után, a válaszomat várva. Én csak a fejemet biccentettem meg, szintén legalább olyan széles mosolyra húzva a szám , mint ahogy az övé van.
 Niallék háza hatalmas. Talán hatalmasabb, mint amiket eddig láttam. Áhítattal léptem be az előszobába, ami gyönyörű volt. Nem volt túl csicsás, látszott, hogy 5 fiú lakik benne, de ettől függetlenül csodás. A szoba falai nagyon halvány türkiz volt. Az ajtó mellett volt található egy hatalmas arany keretezett tükör, a másik oldalt meg egy fogas, teli kabátokkal. Alatta voltak a cipős polcok, ami rettentően meglepett. Nemhogy a polcok voltak tele cipőkkel, mellette és előtte is végig. Kezdtem azt hinni, hogy nem csak én vagyok vendég. Döbbenten meredtem a temérdek lábbelire.
- A legtöbb darab Zayn-é és Harry-é.- nevette el magát. Ekkor már én is megkönnyebbültem, és hagytam hogy beljebb vezessen. A ház többi része is eszméletlen gyönyörű volt. A nappali teli ÉLŐ növényekkel, ami egy fiú házban elég fura, ahogy a festmények és a rengeteg fotó, valamint a majdnem minden falon szereplő kisebb-nagyobb tüköráradat is. Ezen akaratlanul is kuncognom kellett.
-Foglalj helyet! - mutatott Niall a kanapé és a fotelok felé. Megszeppenve foglaltam helyet a kanapén, amit meglehetősen kényelmesnek találtam. Előttem található volt egy nagyon szép, lakkozott fa dohányzóasztal, előtte néhány méterrel a falra szerelve egy hatalmas plazma tévé, amit valaki bekapcsolva hagyott, és a zenecsatorna szólt. - Egy pillanat, szólok a fiúknak, hogy megjöttél.-kacsintott rám, majd elindult kifelé a nappaliból. Figyeltem távolodó alakját, majd halkan dudorászni kezdtem az éppen szóló számot.
 Nagy nevetgélésre lettem figyelmes. A fejem az ajtó felé szegeztem, amikor észre vettem, hogy 5 fiú kukucskál befelé, majd hírtelen az összes visszahúzza a fejét. Nevetve ráztam meg a fejem. Tovább néztem az aktuális videoklipp jeleneteit. Már épp kezdtem unni a várakozást, amikor valaki a hátam mögül alig hallhatóan mormolt egy 'most'-ot, aztán a következő pillanatban csak úgy estek be mellém a fiúk. Az egyik fiúna, akinek fekete haja volt, véletlenül az ugrásából egy csúnya előre bukfenc lett, aminek a következménye az volt, hogy a dohányzóasztalba hatalmas koppanás kiséretében beverte a fejét. A többiek hatalmas röhögésbe kezdtek.
-Úristen! Jól vagy?- kérdeztem, miközben letérdeltem hozzá és aggódva kémleltem a fejét. Látszólag semmi baja nem volt.
- Zayn vagyok!- kuncogta- Azt hiszem, ez már mindennapos, úgyhogy meg sem kottyan!- pattant fel, majd ő is levágta magát a kanapéra.
Az idő gyorsan telt, már lassan mindenki nevét megtudtam jegyezni. Nagyon sokat nevettünk, hallottam őket énekelni, tanítottak nekem 1-2 számot, és énekelnem kellett velük. Társasoztunk, néha lehúztunk 1-1 felest, és ment tovább a 'parti', üvöltő zene mellett.
-Éhes vagyok!-mondtam szomorúan, mert éppen akkor kordult fel a gyomrom. - Nem rendelünk pizzát?- vettetem fel az ötletet, ugyanis jobb nem jutott eszembe.
-Remek ötlet!- vágta rá Louis, láthatóan örülve az ötletnek. Ekkor már mindenki helyeselt, Liam pedig tárcsázta is a számot, és mindenki rendelését leadta. Ekkor vettem észre, hogy Zayn eltűnt.
-Niall, hol van Zayn?-kérdeztem meglepve.
-Sütit süt!- kacsintott rám.
-Remek!-csaptam össze a tenyerem. A süti szó hallatára még a nyál is kicsordult a számból.
 A pizzák viszonylag hamar kijöttek, akkor már Zayn is visszatért a köreinkbe, bár 10percenkén nézett rá a sütire, nehogy elrontsa. Mindenki gyorsan befalta a pizzáját, miközbennéztük a filmet amit Harry berakott a lejátszóba. Később Zayn egy hatalmas csokis kekszel tért vissza hozzánk. Mindenki megörült neki, főleg Niall. A film közben elég sok sütit elmajszoltam, figyelmen kívül azt, hogy az első után émelyegni kezdtem. Lehet nem kéne ennyit ennem, de egyszerűen annyira finom ez a süti, hogy lehetetlen abba hagyni.

 Reggel, amikor fölkeltem, egy idegen szobában találtam magamat egyedül, ruha nélkül.

3.rész

 Sziasztok! Hát, bocsánatot szeretnék kérni, mivel az ígéretem szerint 1-2 naponta hozom a részeket. Ez nem így jött össze, mert nagyon elfoglalt voltam. Kárpótlásként ma is , és holnap is egy résszel fogok nektek kedveskedni. Valószínűleg a holnapi rész megfogja hozni a maga hatását, ugyanis egy teljesen eseménydús, hosszú rész lesz. Arra viszont várni kell, addig is olvassátok el ezt a részt, és fantáziáljatok a következő résszel kapcsolatban. Remélem elnyertem a tetszéseteket, és a továbbiakban is olvasni fogtok. Imádlak titeket! Puszi: Vanda! 

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*






A hang irányába néztem. Ő csak közeledett, míg végül elém nem állt. Nézett, nézett, míg végül helyet nem foglalt a mellettem lévő hintán. Nem néztem rá, csak meredtem magam elé.
- Sajnálom.- hosszas szótlan percek után megtört a csendet. Erre akaratlanul is ráirányítottam a tekintetem. -Tényleg.. őszintén....sajnálom- mondta, majd az utolsó szónál feladta, ami így elég élettelenül hangott. Elnevettem magam
-Szerinted, hogy esik az embernek, ha úgy itélik el, hogy nem is ismerik? Az én életem egy káosz.- eröltettem magamra egy mosolyt.
- Tudod, Nicky a barátnőm volt.- fordította el a tekintetét.- Megcsalt, aztán megbocsátottam. Aztán megint megcsalt, én összetörtem . Aztán otthagyta a baráti társaságot. Ő is így lépett be mint te. - rázta meg a fejét.
- Így már értem a félelmed, de miből gondolod hogy én is olyan vagyok?- húztam fel az egyik szemöldököm.
- Nem gondoltam, csak féltem. - nevette el magát.- Kezdjük előröl!-csillant fel a szeme.
-Mit?-kérdeztem értetlenkedve. Tényleg nem tudtam, hogy mire gondol.
-Alex vagyok, Alex Constancio!-nyújtotta a kezét felém. Felnéztem rá, és mosolygott. Ezen nekem is mosolyognom kellet. Belementem.
-Szia, Alex! Én Alexa. Alexa Evans!-kacsintottam rá, majd úgy döntöttem, hogy kicsit közvetlenebb leszek. Eltoltam a kezét és magamhoz öleltem.

A nap további részében együtt voltunk. Megnyíltunk egymás előtt. Teljesen őszintén beszéltünk egymáshoz. Úgy éreztem, mintha régóta ismerném. Nagyon régóta.
- Szóval, elmondod, hogy miért viselkedtél úgy az elmúlt 2 hónapban, mint egy zombi?- érdeklődött, miközben kezembe nyomta a Starbucks-os kávém. Erre a kérdésre nem számítottam. Erőltettem magamra egy mosolyt, majd elmeséltem neki mindent. Azt, hogy milyen volt az életem Peter előtt, közben, után,  és hogy milyen most. Elmeséltem neki, hogy ő volt az első barátom, és azt is, hogy nem a szakítás zaklatott fel, hanem az hogy egyedül maradtam.

-Akkor miért nem barátkoztál valakivel, ha rémületbe ejtett az egyedüllét?- kérdezte értetlenkedve.
-Hmm, Ezen még nem gondolkodtam. Talán, mert biztonságosabbnak véltem, mint a társasági életet, hiába utáltam egyedül lenni.- gondolkodtam el a kérdésen.
-És a szüleid? Ezt hogy viselték?
-Nincsenek.-fogtam rövidre a szót.- A bátyámmal élek.- tettem hozzá a lehető leghidegebben.
-Sajnálom, nem akartam!- láttam rajta, hogy fél attól, hogy esetleg újra megbánt. -Szeretnél erről beszélni?- simított végig a vállamon, miközben az arcáról együttérzés sugárzott. Én válaszkén megráztam a fejem, utalva arról, hogy nem állok készen erre a beszélgetésre.
-Rendben.- ölelt magához. Viszonoztam az ölelését, majd felpattantam és a fejemre csaptam.
-Menjünk!- fogtam meg a kezét, majd rántottam fel magamhoz.
- Hova? -kérdezte értetlenül.
-Demiék várnak! -nevettem el magam, mire ő is észbe kapott, megfogta a kezem és futni kezdett.

Demiék már nagyon vártak, és örömmel nyugtázták, hogy Alexal már jóban vagyok. Innentől kezdve mindenki elvolt mindenkivel. Úgy vettem észre, hogy Austinnal zenei ízlés terén nagyon is egyezünk.
Egyszer csak felszólalt Justin Bieber egyik száma, amit mind a ketten énekelni kezdtünk. Demi nevetett rajtunk, Niall bekapcsolódott, a másik két fiú meg furcsa tekintettel nézett minket. Nagyon jól éreztem magam, mégis valami hiányzott, de nem tudtam hogy mi.

Este 9 fele úgy döntöttünk, hogy hazafelé vesszük az irányt. Nem volt kedvem autózni, inkább választottam, hogy egyedül hazasétálok, úgyis mindenki másik irányban lakik.
-Akkor én is sétálok!- Jött mögülem a hang.-Úgyis én is ara lakom, és nem kell fordulgatni.
-Jólvan, pacsi! Holnap gyere át! Ha gondolod hívd el Alexát is! - olyan távoságban voltam, hogy ezt még éppen hallottam. Következő pillanatban mögülem a hangok arra utaltam, hogy valaki fut. Hátra néztem. Nevetnem kellett. A felém rohanó sötét alak össze-vissza botladozott. Megálltam.
- Niall, te mit keresel itt?- vágtam értetlen fejet, nem mintha nem tudnám, hogy erre lakik.
- Tőled kettő házzal arrébb lakok Alexa!- nevette el magát.
- Ó- nevettem el magam.
-Van kedved holnap átjönni Travisékhez? -kérdezte szégyenlősen.
- Hát, kik lesznek ott?
- Demi, Travis, ha jössz akkor te, meg én.
- Jólvan!- húztam mosolyra a szám.- Bejössz értem?
- Fél 2re nálad vagyok!

Az út további részén megtudtam Niall-ról egy csomó mindent. Például azt, ha beindul a beszédben nem jutok szóhoz. Niall egy kis zenekarban énekel , a nevük One Direction. Egyenlőre nincs nevük, de próbálnak feltörekedni. Kávéházakban és kisebb rendezvényeken énekelnek. Elmondása szerint már van egy nagyon kicsi rajongói táboruk, akik Directionernek nevezik magukat. Ő a másik 4 fiúval él együtt. Amikor megkérdeztem hogy miért nem a szüleivel, ő csak hallgatott. Megértettem.
Nagyon sokat nevettem Niall hülyeségein. Teljesen elmerültünk mindenféle beszélgetésben.
- Akkor fél 2.- állt meg hirtelen Niall. Ekkor jöttem rá, hogy a házunk elött vagyunk. Elmosolyodtam.
- Fél kettő, és köszönöm!-öleltem meg.
-Mit köszönsz?-kérdezte meglepetten.
-A mai csodás napot, és azt is hogy hazakísértél!- elnevette magát.
-Igazán nincs mit.- mondta még nagy mosollyal, majd egy puszit nyomott az arcomra.- Akkor fél 2.-Se szó, se beszéd, elindult előre. Én meg a puszi okozta kábulattól mosolyogva mentem be a házba.

Alig vártam a holnapi napot, ezért gyorsan letusoltam, és elvégeztem az esti teendőimet, majd minél előbb el akartam aludni. Sikerült is, úgy kb. fél órát, mert a telefonom csörögni kezdett, ami a Niall nevet írta ki. nevetve kaptam fel a telefont.

2. rész

Nagyjából 5 perc alatt összeszedtem minden cuccom. Lementem a nappaliba és örömmel vettem tudomásul, hogy Jacke és Demi önfeledett beszélgetésben voltak. Képtelen voltam őket kizökkenteni a beszélgetésből, ugyanis, mint Demi mondta,  nemsokára itt vannak értünk. Gyorsan elköszöntünk, majd kiálltunk a ház elé.
-Nagyon bírom Jacke-et , igazán nagy arc. Néha jöhetne velünk ő is bandázni!-kezdte Demi a beszélgetésünket. Örültem, hogy kedvelik egymást.
- Úgy gondolod, hogy én is többször fogok veletek jönni?-lepődtem meg.
- Persze, te most általam a bandánk tagja lettél!- mosolygott rám. Én is villantottam rá egy őszinte 1000 wattos mosolyt. - Alexa, a szüleid hol vannak? Mert gondolom hétvégén nem dolgoznak.- kérdezte. Nagyot nyeltem. Erre még nem álltam készen. Hiába éreztem úgy, hogy Demi a barátnőm, még nem tudtam neki ilyen szinten megnyílni. Dadogni kezdtem, amikor befordult a feljárónkhoz egy kocsi.
- Semmi baj, Lex! Majd máskor megbeszéljük, feltéve, ha akarsz róla beszélni.- Nézett rám együttérzően. Gondolom, a túlzott zavaromból megértette , hogy nincs minden rendben. Innentől kezdve ezt a témát nem is nagyon feszegettük.

-Szálljatok már be!- kiáltott ki a sofőr fiú. Emlékeim szerint ő Demi pasija, Travis. Mellette egy szőke fiú foglalt helyet, azt hiszem Niall, de az biztos, hogy az évfolyamból van. Demiből sugárzott a boldogság. Megragadta a kezem, és odavezetettt a kocsihoz. Beszálltunk. Ő gyors csókot váltott Travis-el , aztán Bemutatott, bár mindenki tudta mindenki nevét.
-Ő Alexa,-mutatott rám- innentől kezdve ő is velünk fog lógni! Ők meg a fiúk, Travis és Niall.
- Sziasztok!- köszöntem teljesen zavarban. Travis biccentett a fejével.
- Csááóóó!-köszöntött Niall. Valahogy éreztem hogy jól kifogok vele jönni, mert tetszett a hiperaktivitása. Folyamatosan röhögött, forgolódott, dumált.
- Most küldött Aus sms-t. Ők már ott vannak. Éhesek, úgyhogy siessünk, már rendeltek mindenkinek. Igen, Alexa, neked is! - kacsintott rám Demi.

Az út további része elég gyorsan eltelt. Talán 10 perc lehetett. Lehet azért, mert gyalog se lett volna messze, és Travis is elég gyorsan vezet. Egy percig se volt csend, mindenki folyamatosan beszélgetett, amibe örömömre engem is bevontak. Jól éreztem magam, és úgy éreztem, hogy végre vannak barátaim. Bár, ez a kijelentés még korai, de láttam rajtuk, ők nem ítélnek, ők elfogadnak.

Az étteremben nem voltak sokan. Egyből kiszúrtam a két osztálytársamat, Alex-et és Austin-t. Egyből feléjük vettük az irányt, és mindenki leült. Én Alex mellett foglaltam helyet, mellettem Niall, vele szemben Travis, mellette Demi és Austin. Mindenki beszélgetett valakivel, Én leginkább Niall és Demi társaságát próbltam keresni, bár néha sikertelenül. Demi és Travis általában egymásba feledkeztek, Niall 3x ment újrarendelni magának valami kaját, és Austinnal vitatta az aktuális menő videojáték dolgait. Én néha ide-oda bekapcsolódtam, Demi is próbált minél többet velem foglalkozni. Én így is jól éreztem magam, teljesen. Imádtam velük lenni. Szerettem velük, vagy rajtuk nevetni.
Egyszer csak eszembe jutott, hogy valaki mindenből kimarad. Egy finom mosoly kíséretében feléfordultam.
- Alex! Te miért vagy ilyen csöndes? Egyszer sem hallottalak beszélni!
- Mondja az, akiről 2 hónapig azt hittük, hogy zombi!- nézett rám lesajnálóan. A gyomrom hirtelen összeszűkült.
- Baj van?- kérdeztem, de egész testemben remegtem. Valamiért éreztem, hogy a baj az én vagyok számára. Elfordította a fejét, ebből azt vettem le, hogy nem akar velem beszélni. Szomorúan fordultam vissza a sült krumplim felé. Demi aggódó tekintettel nézett rám. Tudta, hogy nem esik jól Alex ellenszenve.
- Te, Alex!- szólt rá Demi. - Elmondanád, hogy mi is a problémád Alexával?- húzta fel az egyik szemöldökét.
- Dem, szerinted ha eddig nem volt szüksége barátokra, ezután lesz? Szimplán rájött, hogy egyedül egy nulla. Persze, hogy nálunk akar próbálkozni, amikor a mi baráti körünk a legerősebb az iskolában. Ugyan az lesz, mint anno Nicky-vel. - csapott az asztalra.
- Nicky teljesen más téma! Alexa rendes lány! - vett Travis is védelmébe.
- Ő is ribanc lesz, ezt most megmondom - vetett rám egy újabb lesajnáló pillantást Alex.

Nembírtam tovább. Felpattantam az asztaltól, és a könnyeimtől küszködve rohantam ki az étteremből. Csak futottam, és futottam. Ösztönösen egy játszótérhez mentem. Amikor ideköltöztünk, nagyon sok időt töltöttem ezen a helyen. Elég elhagyatott, így minden zavarás nélkül tudok gondolkodni.

-Alexa!- jött egy hang mögülem, ami teljesen kizökkentett a gondolataimból. Ismerős volt a hang, de hirtelen nem tudtam senkihez se azonosítani. Hátra fordultam.

1. rész

Felébredtem. A saját szobámban, a saját kis világomban. Megnyugodtam. Ez csak egy rossz álom volt, de én mégsem voltam boldog. Nem tudtam örülni. Fáradtan rongyoltam le a földszintre. Hála Isten, ma szombat van, így nem kell az iskolában szenvednem. Az egyetlen lakótársam, aki egyben a bátyám, Jacke, már reggelivel várt.
-Jó reggelt Alexa! - mosolygott rám a világ legőszintébb, legszebb mosolyával. Nagyon irigyeltem ezért. Ő mindig boldog, neki semmi problémája nincs. Ő egyszerűen tökéletes. Persze egy ilyen ember minden családba kell. Erőltettem magamra én is egy mosolyt, majd hümmögéssel nyugtáztam, hogy nem vagyok zombi, tudok beszélni, csak fáradt vagyok hozzá.-Megint rosszat álmodtál?- kérdezte aggódóan. Válaszul bólintottam.-Lex, ez így nem mehet. El kell menned egy pszichológushoz. Hónapok óta ez van. - Emelte feljebb a hangját, de még így is nyugodtan hangot. Ekkor eszméltem rá, hogy ez a rémálom már 7 hónapja az életem része. Egészen azóta, hogy Peter szakított velem. Lehet mégis megviselt a szakítás? Végül is már lényegtelen, ugyanis már régen nem Los Angeles-ben élünk. Egészen pontosan 2 hónapja. Vagyis, azt hiszem. Teljesen összefolynak a napok.-Ahogy ezen tűnődtem, azon kaptam magam, hogy újra a szobámban vagyok. Hirtelen megcsörrent a telefonom.
-Itt Alexa Evan. Kivel beszélek?-kaptam a fülemhez a telefont.
-Demi vagyok, az osztálytársad. Tegnap mondtad, hogy hívjalak fel, ha ráérek. És én most ráérek.-csacsogta a gyönyörű hang a túl vonalról. Demi az egyetlen ember az iskolában, aki néha-néha, de hozzám szól. Lehet sűrűbben is megtenné, ha mutatnám valami jelét annak, hogy nyitott vagyok barátságkötésekre. Igaz, teljesen kiment a fejemből, de Demi tegnap egy nagyon 'jó' pillanatomban talált meg. Beszélgettünk néhány percet, aztán mivel Jacke megjött értem, így lediktáltam neki a számom, hogy ha esetleg van kedve, hívjon fel.
-Ááááá, sziiaaaa!-üdvözöltem a lányt nagy mosolyal. Igaz, ezt ő nem látta, de valószínűleg a hangomból hallotta, mert elnevette magát. Sose örültem még ennyire egy telefonhívásnak. Valahogy úgy éreztem, Demi egyszer nagyon jó barátom lesz.
-Arra gondoltam, vagyis gondoltunk néhányan, hogy elmennénk valahova kajálni. Nincs kedved esetleg velünk tartani? Gondoltam örülnél, meg hát már eléggé unom, hogy mindig egyedül vagyok lány, és hát elsőnek te jutottál eszembe, mert téged bírlak a legjobban az iskolából- csacsogott a lány, bár az indoklását nem értettem, ugyanis, ha eddig beszéltünk 3 mondatot, akkor szerintem sokat mondok, de ettől függetlenül nagyon megörültem az ajánlatnak. Hiányzott már a társasági élet.
- Ez nagyon jól hangzik, Demi! -feleltem egyszerűen. -Elmegyek, persze! Átjössz előtte?
-Persze, fél 12-re ott vagyok nálad! Szia! - Aztán egyszerűen lerakta a telefont.
Lerohantam. Olyan hirtelen támadt a hangulatváltozásom, hogy ezt Jacke sem hagyhatta szó nélkül.
-Alexa?!- lepődött meg.- Mi lett veled?- nagyot mosolygott, majd átvette a pörgésemet, és velem együtt örült a tulajdonképpen semminek.
- Képzeld, ma átjön az egyik osztálytársam, aztán elmegyünk páran étterembe!- újságoltam a számunkra nagy hírt. Eddig tényleg nem volt társasági életem.

Olyan lassan jött el a fél 12. Annyira vártam. Nagyjából 3x öltöztem át. A hátralévő időmet olvasással töltöttem el. Éppen a fejezet végéhez értem, amikor hallottam, hogy csöngetnek. Felkeltem a kanapéról, majd ajtót nyitottam. Hát tényleg eljött. Ott állt, széles mosollyal. Pontosan olyan gyönyörű volt, mint mindig. Úgy szerettem volna olyan lenni mint ő.
-Szia!- üdvözöltem.
- Helo!-köszöntött ő is, majd átölelt.- Gyorsan szedd össze magad, mindjárt itt vannak a fiúk értünk!-majd becsukta maga mögött az ajtót, és helyet foglalt. Tetszett, hogy ő nem ilyen megszeppenős lány, aki alá mindent oda kell rakni.
-Egy perc és kész vagyok!-mondtam gyorsan, majd ameddig összeszedtem a cuccaim, odaküldtem Jacke-et bemutatkozni.

Prológus.~

Sziasztok! Új blogba kezdtem. Remélem, minél többeteknek tetszeni fog. A blog külsejét nem fogom túlcsicsázni, mert nem az a célom, hogy külső alapján ítéljétek meg. Minden bejegyzés alatt tudtok véleményezni. Jöhetnek majd negatív és pozitív kritikák is, hiszen ebből tanul az ember! ;) 

Előre is jó szórakozást kivánok az oldalhoz. 'V'

                                                                

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

~ Amikor minden nehézre fordul, amikor mindenki cserben hagy, te kétségbeesel.
   Mit ronthattál el?
   Egyik napról a másikra miért változott meg minden?
   Miért veled történik pont ez?
   Valamikor jóra fog fordulni?
Lesz aki szeretni fog?

Lesz valaki, aki kezét nyújtva kiránt a depresszióból?

Lesznek barátaid újra valaha?
Lehetsz valaha még boldog?~

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

-Egyre nehezebb minden. Amióta Peter dobott, mindenki szépen, lassan fordul el tőlem. Mondjuk értem. Mindenki tudja, hogy Peter az iskola legmenőbb fiúja. Az, hogy velem járt, csak egy átmeneti időre vitt fel a mércén. Sejthettem volna, hogy ez sem fog örökké tartani. Ahogy az sem, hogy 'menő' kategóriába tartozok. - tettem erősen cinikus hangsúlyba a menő szót, miközben az ujjaimmal idézőjelet kreáltam.- Még a mai napig sem hiszem el, hogy ő valaha szeretett engem..- aha, szeretett...- tettem hozzá gondolatban. Épp folytatás céljából szóra nyitottam a szám, de Jacke, a testvérem közbeszólt, miközben az utat vizslatta vezetés közben. Mindig ő hoz haza, és visz is az iskolába.
- Alexa, 17 éves vagy. Nem áll meg az élet egy fiú miatt.- húzta fel az egyik szemöldökét. Csúnyán néztem rá. Végig se hallgatott. Engem sem Peter érdekelt. Gyűlöltem. Jacke se kedvelte soha. Mindig arra várt, mikor találhat benne valami kifogásolhatót, hogy össze tudja rendesen pakolni, de én nagyon figyeltem arra, hogy Peter a lehető legkisebb hibába se essen bele Jacke jelenlétében. 

-Én még nem fejeztem be!- szóltam rá idegesen. - Nem érdekel Peter. Jó hiányzik, és szeretem, de nem ő a legnagyobb problémám, elhiheted. - sütöttem le a szemem, majd nagy levegővel folytattam.- Tudod, amikor Peter-rel összejöttem, hirtelen mindenki a barátom lett. A fejembe szállt a túlzott hírnév, és a régi, igaz barátaimra egy perc időt se szántam. Elfelejtettem őket. Most, hogy nincs menő barátom, én nevetség tárgya vagyok, egy barátom sincs. Én egy senki vagyok. - kezdtem erőteljes zokogásba. Nem kellett volna. Sajnos Jacke sosem bírt sírni látni engem. Felém kapta a fejét, az egyik kezét óvatosan a vállamra helyezte, nyomott egy gyors puszit arcomra, majd óvatosan maga felé fordította.

-Sosem vagy egyedül. Én mindig itt leszek. Szeretlek hugi.!

Abban a pillanatban belénk csapódott egy kocsi a kereszteződésből. Ez az én hibám. Eltereltem a bátyám figyelmét az útról. Legközelebb csak a korházban keltem fel.

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~